Dr Varga István képviselő:

„Ha mindenki a két-három vagy négy gyermekét megszüli, és eleget ad a hazának, és mindenki boldog lesz, ezt követően mindenki megvalósíthatja saját magát”

„Azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak.”

forrás: index.hu

Van egy jó mondás: Ha Isten bárányt ad, ad hozzá legelőt is. A mostani fölpályáztatási esetekben ez persze nem igaz, de nem is erről akarok írni.

A családon belüli erőszak nem hiszem, hogy megoldódik e gyerekek számának emelkedésétől. A "legelő" egyre kisebb. Öröm a gyerek, de gond is, és felelősen el kell dönteni, hogy a mostani viszonyok között az ember fel tud-e nevelni normálisan több gyereket. A saját erkölcsi normáin kívül hozzá tud-e tenni annyi plussz anyagi forrást, amitől nyugodtan elmondhatja: Indulj lányom/fiam az életbe, innentől a saját utadat járhatod. Van-e annyi legelő itt?

Vagy a T Képviselő Úr úgy gondolja, hogy a hazának megadjuk ami jár neki, 2 gyerek itthon marad, a többi 2-3 meg úgyis elmegy, mert itt semmi alternatíva nincs? Talán a legkisebb marad, mert már azt látja, hogy a szülei teljesen elépültek és feláldozza magát a többiért. Ápolja az öreg, megrokkant szüleit? Keres rájuk, mert a Gabika csak ígérte a nyugdíjat, de hol lesz Ő már akkor?

Merre fordul a világ, ha a 4-5 gyerekes apuka elveszti az állást, anyuka meg még otthon van a legkisebbel? Éhezés és nyomor, kilátástalanság, önsorsrontás vagy erőszak. Nincs nagyon más alternatíva. Az elmúlt húsz év kiölte az emberekből a valódi létfenntartási ösztönt. A mai városi fiatalság (elnézést kérek tőlük, de szálljanak magukba mielőtt leanyáznak) nem képesek arra, hogy megtermeljék maguknak az ennivalót. A mezőgazdasági ismereteik ugyanis a nullával egyenlő.

És nem mellékesen. Nem hiszem, hogy könnyebb átmeneti otthoni szállást találni, mondjuk négy gyerekkel. Nem hiszem, hogy könnyebb úgy menekülni.

Marad a tűrés és a fájdalom.

A szerző nem nő.