-Erre menjünk Palikám, ha nem akarunk senkivel találkozni- mondta talán Lázár János.

A kép nagyon sokat elárul. Különösen Schmitt Pál arckifejezése. Olyan hagyjonmárbékénmindenki, elegemvanaz egészből. Belöktetek a darálóba, de én már öreg vagyok ehhez. Hagyjatok nyugodtan.

Vagy. Mit is keresek én itt? Csak nem lemondok? Hova lyukadt ki ez a világ?

Egybites Petike, meg a háttérben a szokásos, kicsit félrehajtott fejjel mereng az Öreg után. Remélem, én nem így végzem-járhat a fejében.

Lemondott Schmitt Pál, mert ezt kellett tennie. Ezt kellett volna, mondjuk pénteken. Várt vele hétfőig. Kicsit még csapkodott a szamurájkarddal, aztán belátta, hogy öreg ő már ehhez. Hetven év minden súlyával a vállán döntött. Valljuk be, hagyott egy kis űrt maga után. Eddig egyetlen köztársasági elnök nem kapott ennyit. Az első perctől kezdve ekézte mindenki. Én is. Olyan orbitális hibákat követett el, amit nehezen nézett el a közönség. De Ő felszegett fejjel rohant a végzete felé. Nem nézett se jobbra, se balra. Csak előre. A vívó múlt nem múlik el nyomtalanul.

Aztán elkezdték kikezdeni az arcát. Mikor a sajátjai is marcangolták a maradék húst róla, azt mondta: Elég! Belerúgott még egy-két emberbe, aztán csendben távozott.

Menj Palika békével és írj egy jó kis Phd-t. Elvbarátaid(?) komoly politikai tőkét kovácsolnak lemondásodból. Többször fel fog harsanni az elkövetkező pár évben, hogy a mi kutyánk kölyke elismerte, hogy hibázott, pedig sérthetetlen volt. Miattad kivizsgálják majd az elmúlt nyócév összes diplomáját. Szó szerint. Mert természetesen ezért is az elmúlt nyócév a hibás, csak Petike még nem nyilatkozott.