Az idei bálványosi szabadegyetem zárónapján Orbán Viktor csattanósra sikeredett sallerral üzent. A legfájdalmasabb azért, mert igazából tudtuk, éreztük a zsigereinkben, de nagyon rosszul esett hallani. Már csak azért is, mert egy olyan álommal kevesebb, ami egy egész, sőt, talán több generáció álmait zúzta össze. Igazából akkorát kaptunk, hogy lefejeltük az asztalt. Izomból.

most elérkeztünk a nyugati jóléti és fogyasztói társadalom végéhez

forrás: Magyar Hírlap

A nyolcvanas évek végének 17 és 30 év közötti nemzedéke gyakorlatilag az egész világba vetett hitét vesztette el. Akkor már láthattuk, hogy a Lajtán túl még a fű is máshogy nő, és elérhetetlennek tűnt számunkra. A rendszer/módszer váltás egy kicsi reménnyel kecsegtetett, hogy egyszer majd mi is megérhetjük. Kemény munkával megkaphatjuk mi is azokat a dolgokat, amik ott természetesnek tűntek. Igen. Olyan érzése volt az embernek, hogy ez együtt jár az élettel. Dolgozol és keresel annyit, hogy jár. Természetesen nem járt, mert erre már rájöttünk időközben. Az elérni kívánt álom egyre csak távolodott.

Most már kormányprogram lett belőle, hogy nem is fogjuk soha elérni. Kész. Vége van. A kis rózsaszín lufi kipukkant és egy halk lepkefing marad utána. Nem is okolom Viktort, hogy kimondta, nem Ő szúrta ki a lufit, neki csak a nekrológ jutott. Csak olyan keserű, hogy így a pofánkba vágta.

Nem kis mértékben előrevetíti a sötét jövőt, ami a modernkori rabszolgaság víziója. A szegény tömegek éhbérért, vagy egyszerűen csak az ennivalóért a munkaalapú társadalomban néhány kiváltságos zsírját növelik. Jelen pillanatban még az álmodozó nemzedék lufijainak áráért, de később, mikor azt már visszafizettük, az erős államnak nevezett néhány emberéét hizlalják. Aki meg megpróbálja kidugni a fejét, azt a többiek, jó magyar szokás szerint visszarángatják.

Lehet, hogy kifelé erősnek fog tűnni a nemzet, de belülről és közelről csak a végagóniáig dolgoztatott, csontsovány, reményvesztett emberek homogén masszája lesz. Hamarosan.