Mondhatnám, hogy a nyugdíjunkról szól ez a mostani vita, de nem mondom. Nem azért, mert nem arról szól, hanem azért, mert nem lesz már addigra nyugdíj.

Az új közoktatási törvénnyel párhuzamosan, vagy annak részeként tárgyalják a nagyon hangzatos tanári életpályamodellt. Fontos kérdés, mert ők nevelik fel azokat a mostani gyerekeket, akik elvileg minket fognak eltartani öregkorunkban. Ennek az életpályamodellnek a bemutatásáról szól egy cikk a Magyar Hírlapban, aminek a címe nagyon találóra sikerült:

A tanári életpályamodell továbblépésre ösztönöz

Szép dolog a magyar nyelv, mert ez számomra azt jelenti, hogy marad minden a régiben. A tanári életpályamodell most is továbblépésre ösztönöz. Lépj ki a rendszerből és hasznosítsd ott a tudásod, ahol megfizetik. Most is ez van, mert igazán azok vannak a pályán, akik elhivatottságból csinálják. Pénzért biztos nem, mert nevetségesen keveset kapnak.

Az új modellel sem valószinű, hogy változik a helyzet, mert ezek az életpályamodell kidolgozók egy percet sem töltöttek el a való életben. Azt tudják, hogyan kell a mézet úgy csöpögtetni a szaros madzagra, hogy édesnek látsszon, de semmi egyéb. Aki a sorvégén ül és a tényleges munkát végzi, az nem jár jobban. Sőt, általában rosszabbul szokott.

És végére a kép, ami az újságban szerepel. A címe: Hoffmann Rózsa és Pokorni Zoltán. Közeledhetnek az álláspontok.

Nekem az jutott eszembe, hogy: -Jézusom! Rózsi! Te vagy az? Nem kellett volna annyit ennem, azt hittem rémeket látok!