Megvolt a 13. is. Mást vártam, mégsem vagyok csalódott. Azt hittem, hogy a több, mint 2500 kérdés legalább nagyvonalakban megválaszolásra kerül. Nem került. Még megközelítőleg sem. Nem vártunk csodákat. Tudtuk, hogy a nagy összefogás, ami persze értünk van és köszönet jár érte, semmi egyéb, előbb-utóbb meghozza a várva-várt eredményt. Kár, hogy a nagy várakozás nem adta meg a választ.

Néha elcsodálkoztam, hogy hol a vörös zászló és legalább egy pici Lenin kép a pulpituson. Az internet világában élőben követhettem a beszédet akkor is, ha nem voltam ott. Hogy érthető legyen a hiányérzetem beemelem azt a részt szövegben, ahol elkapott a deja vu:

 Kiharcoltuk magunknak a történelmi lehetőséget. Hosszú évtizedek erőfeszítései, kudarcai, viharai, megszállások, diktatúra és húsz zavaros átmeneti év után kiharcoltuk magunknak, hogy Magyarországot végre saját elképzelésünk és akaratunk szerint újjászervezzük - fogalmazott Orbán Viktor, hozzátéve: az utolsó, sorsdöntő küzdelemmel tartozunk önmagunknak, elődeinknek, utódainknak.

forrás: www.fidesz.hu/index.php

Olyan "Ez a harc lesz a végső..." érzés kapott el.

És még valami. Az, amit egy életen át hallgattunk. Kitartás, mert jobb lesz. Majd. Már csak ezt kell kibirni. És mi mindig kibirjuk, de még soha nem lett jobb. Mindig csak rosszabb és még mindig csak azt halljuk, hogy már csak ezt kell kibírni.

Változunk, miközben minden fronton harcolunk, mert hadat üzenünk az államadósságnak, és ha nem döglöttünk bele, akkor majd eljön a Kánaán. De előtte még el kell rugaszkodni. Addig meg csak ki kell bírni.

Ennyi jött át. Lehet, hogyha alszok rá egyet másképp fogom látni, de nem nagy reményeket fűzök hozzá.