... és emlékezünk azokra akik már nincsenek velünk. Ma azokkal is kicsit többet foglalkozunk, akikre egyébként minden nap gondolunk egy kicsit. Itt vannak velünk, az agyunkban , a lelkünkben, a gondolatainkban és a tetteinkben. Ők már elértek oda, ahol mindenki egyforma. Már nem harcolnak, sem miértünk, sem magukért, sem egymásért sem egymás ellen. A síremlékük nem őket hirdetik, hanem az itthagyottak próbálnak a lelkiismeretükön könnyíteni a márványoszlopok nagyságával. Igen elszomorító látvány, és ez főleg a falusi temetőkre jellemző, hogy aki életébe harácsolt, annak a családja halálában is ezt teszi. Nem elég neki a kijelölt sírhely, még jobbról-balról elvesz egy sírhelynyit virágoskertnek. Egész botanikuskerteket alakítanak ki egyesek, pedig az elhunyt életében talán jobban örült volna egy kicsit több odafigyelésnek, törődésnek. Ezt senki nem látta volna, az igaz. Nem lehet vele felvágni, és dicsekedni a barátok, barátnők előtt. Aki megélte, hogy tisztességesen eltemessék, annak már nincs szüksége ilyesmire.

Ha lát minket odaföntről csak a fejét ingatja. Jobban örül neki, ha tetteinkkel és gondolatainkkal minden nap felidézzük, úgy cselekszünk és élünk, ahogy neki is tetszene, ha itt lenne.

A mai napnak arról kellene szólnia, hogy nem csak egy röpke pillanatot, hanem legalább egy-egy egész percet szánunk mindenkire, aki már nincs itt velünk, de a mindennapjainkat meghatározzák.