Ma olyan történt velem ami az elmúlt 40 évre nem volt jellemző. Baráti rábeszélésre és 10 éves lányom első szavára ugorva, meglátogattuk a Jégcsarnok nevű műintézményt. Első nekifutásból odaállva a pénztárhoz vettem két jegyet, meg egy korcsolyabérletet. Gondoltam, majd meglátom hogy megy a lányomnak és ha megbátorodnék, csak akkor veszek a lábomra olyan cipőt ami nem biztosítja a stabil állást. Kedves ismerőseim mindjárt modták, hogy nem vagyok normális. Ha már eddig eljöttem igazán kipróbálhatnám. Az ilyen hülyeségekbe nem nehéz beugratni. Beálltam a sor végére és a pénztáros fülig érő vigyora kiséretében vettem magamnak is egy koribérletet. Gondolom a vigyor annak szólt, hogy nem én vagyok az első bátor apuka, aki csak másodszorra vállalja be a jegyvételt, vagy azt hitte jegesmedve vagyok, mert a 110 kiló elég nagynak tünhet egy jegykiadó ablakban.

Miután megkaptuk a korit, és feladtam a lányom lábára, következett a neheze. Fel kell venni egyedül a korcsolyát. Fantasztikus feladat annak aki méd soha nem csinálta. Bal lábomra felerőltetve a betoncipőt, megpróbáltam beállítani a csatokat. Egyet húzok szorít, egyet engedek laza. A többiek tanácsára persze úgy meghúztam először, hogy a spanyolcsizma ehhez képest mini mihály. Csillagokat is láttam, dehát biztos így kell. Megpróbáltam felállni. Rőgtön úgy éreztem magam, mint a Patás az Indul a bakterhárban, akinek ugye az egyik lába egy fél kapanyéllel rövidebb. Minden elismerésem a csípőficamosoké. Na minden erőmet összeszedve felhúztam a másik cipőt is. Persze ez is spanyolcizmára húzva. Még soha nem közlekedtem merev bokával. Úgy mozogtam a gumin, mint aki besz@rt. Más is így mehet, mert körbenézve senki nem röhögött, vagy jól takart a palánk és csak felsőtestem látszot, így azt hitték brékelek. Bejáratot megközelítve az összes törékeny tárgyat levéve magamról e fényképezőgépet odaadtam a haveromnak, aki persze csak kívülről szemlélte az eseményeket, és nekiindultam a nagy ismeretlennek.

Hát senki nem úgy születik, hogy tud korizni, de erős barátságba keveredtem a palánkkal. Igen közel kerültünk egymáshoz, és reá támaszkodva megtettem első körömet. Persze a spanyolcsizma mindent elkövetett, hogy kényelmetlenül érezzem magam, de nem adtam fel. A kört megtéve azt hittem szétszakad a lábam ezért engedtem a szorításon. Mindjárt barátságosabbnak tűnt a dolog. A lányom persze kinevetett, mert tízévesen három perc alatt tanul meg az ember korizni, és nem fél az esésektől sem. Elvégre 33 kilótól nem remeg meg a csarnok, de 110 már nem hazudik. Második-harmadik kör után istenien megbátorordtam, és eltávolodtam a biztosnak tűnő palánk mellől. Kicsit lazulva a merevségből egész fantasztikus volt, hogy 5 km/órával szántom a jeget. A rettenthetetlenség persze megbosszulta magát, mert sikerült egy seggest dobnom, de csak ezt az egyet estem. Mindezen felbátorodva biztosan többet fogok a jégre menni. Talán még a síelést is ki fogom próbálni. Márciusban negyven leszek, neki kell állnom élni.

A pálya zárásakor korosztályos hokimeccs kezdődött. 8-10 éves gyerekek úgy közlekedtek a jégen, mintha ott születtek volna. Bár annyira bevoltak öltözve, hogy nem látszott milyen nemzetiségűek. Lehet, hogy eszkimók voltak?

Hát ma ennyi.