Az elveszelytett nemzedék a mai negyvenes korosztály. A rendszerváltás(?) hajnalán, mikor húszévesek voltunk teletömték a fejünket, hogy itt az irdatlan nagy szabadság. Mindenki mindenre vállalkozhat, szabadon utazhat nyugatra, (csak akinek állandó behívója van, az előtte kérdezze a hadkiegen). Elvtársnak vonultunk és úrnak szereltünk. Nagyon büszkék voltunk rá. Amig rá nem jöttünk, hogy nem létezik az a munkahely, ahonnan bevonultunk.

Nekiálltunk az útkeresésnek, és több-kevesebb sikerrel az értelmesebbje vitte is valamire. Közben folyamatosan tömték a fejünket, hogy mennyire kurva jó nekünk és nemsokára elérjük a nyugati szinvonalat. Hát adók szempontjából már régen elértük, meg árak szempontjából is, csak az a fránya életszínvonal nem akar közeledni. Sőt. A meglévő viszonylagos szintentartásához is egyre többet kell dolgozni.

Hát ma aztán végképp megmondták, hogy arra nekünk már reményünk sincs, hogy húsz éven belül megközelítsük a mai Nyugat-Európai életszínvonalat. Akkor mi már hatvan évesek leszünk. Meglehetősen sötét jövőkép, és semmi motivációs megnyilvánulás. Egy egész nemzedék negyven éve oda van dobva a kutyáknak, és az utánunkjövőknek sem tudunk semmit hagyni, csak vért és könnyeket. Egyszerüen csak vegetálásra vagyunk itélve. Annyit hagytak, hogy nehogy éhenhaljunk. Ezt hatvan éve koncentrációs tábornak hívták, ma jóléti demokráciának csúfolják.

Lassan mi leszünk a legszomorúbb barak.