Október 23 egy igen furcsa ünnep Magyarországon. Akik benne voltak az események sűrűjében, és most nem azokra gondolok, akik 1989 után jöttek rá, hogy benne voltak, hanem akik ténylegesen ott álltak a vártán, azoknak igazán felemelő érzés, hogy minden évben megemlékeznek róluk. Ezért aztán ma Magyarországon és a világban kétféle ünneplő van.

Az egyik aki tényleg fénylő tekintettel gondol azokra, akik megpróbálták a lehetetlent, és mivel nem igazán látták a nemzetközi összefüggéseket kiálltak a barrikádokra és tényleg életüket és vérüket adták azért, amiben akkor hittek. Ők ma is megpróbálnak kultúráltan ünnepelni. Elmenni egy olyan rendezvényre, ahol olyan emberekkel találkoznak, akik hasolóan gondolkznak és megbeszélhetik a világ nagy dolgait. Az ünnepnek végül is ez az egyik legnagyobb értelme. Kilépni a napi darálóból, megállni egy pillanatra, és legalább egy kicsit visszatekinteni. Tanulni abból a múltból, amiből érdemes. Ma már ezek az emberek inkább elvonulnak egy csendesebb helyre, félre a világ zajától. Nincs szükségük senki védelmére, és nem szorulnak kordonok mögé, hiszen kordonok között egy ilyen ünnepen, csak hasonló vágya van az embernek, mint akiket ünnepelnek. Kitörni. Egész életében kordonok között él az ember, legalább a szabadság ünnepén ne kelljen látnia azokat.

A másik fajta ünneplő, aki nem érti és érzi ennek az ünnepnek a jelentőségét. A pártiskolában neki nem ezt tanították, és még mindig nem érti mi történik igazán körülötte. Ők kordonok mögül kiabálják a mások által megírt, és ezért számukra érthetetlen "ünnepi" beszédet. Ők azok, akik már akkor is a barrikád másik oldalán álltak, vagy valamelyik pincében kushadva várták a vihar végét. Sajnos elég sokan vannak ahhoz, hogy észrevétessék magukat az ünnepen, és vannak még akik védik őket.

Talán eljön az az idő, mikor csak fénylő tekintetű, és büszke ünneplőket látunk.

Kordonok nélkül.